Ember István - Vonzódás

 Ha rád nézek, 

szívemben kigyúlnak a fények,
s mutatják az utat,
amin hozzád érek.

Nem kell pontos cím,
sem útmutatás,
szívem dobbanása
elvezet hozzád.

Mennék, sietnék,
tűzön vízen át,
átszelném érted,
gyalog az óceánt.

Ha kell, repülnék,
ló hátán mennék,
a mikulás szánján
bizton odaérnék.

Ha elveszíteném
hozzád az utat,
a csillagok között is
megtalálnám azt.

Mert szépséged
addig él szívemben,
míg egy csillag is
ragyog az égen. 

Csordás Barbara - Az csak én vagyok…

Ne mozdulj, kedves.
A főn szél festi pozsgássá arcod,
alábukva melegséggel érint;
Az csak én vagyok.
Csalogány dalol árnyas pagonyban,
gyöngéd kottáit hinti füledbe;
Az csak én vagyok.
A Föld kék szállítószalagján jő
az eső, mely enyhít ajkad szomján.
Az csak én vagyok.
Szíved tánca örvényébe sodor,
engedd, hogy palástját körém vonja.
Ne mozdulj, kedves.
Csak én vagyok.

Mezei Marianna - Neked... Csak a csend tud úgy...

 

Csak a csend tud

úgy hozzám érni,

mint Te,

tisztán, szégyentelenül,

pőrén, önzetlen érzéssel,

szinte rezzenéstelenül,

és betakarni

kitakaratlan lelkem,

szabadon, mégis

lekötött vággyal,

mi testedben hevül,

kéjjel belém feszül

átlényegült meghasonlással.

Csak a csend képes

átölelni, mint Te,

érzékien, simogató lázzal,

magányt ringatni,

dédelgetni,

szelíd ragyogással,

féltő rajongással,

és altatni, védeni

figyelemmel,

kísérni hűen

oltó szerelemmel,

mi lélegzetet állít,

sóhajt fakaszt,

megérint spontán átéléssel.

Csak a csend tud

mint Te,

elvinni, visszahozni,

akarattal vagy

akaratlan hévvel,

szárnyakkal csodát teríteni,

átváltoztatni földi lényem,

szenvedéllyel hitet,

utat mutatni,

életet lehelni az

élettelenségben,

újjászületve hazatalálni,

világosságot adni

a sötétségben.

Szepesi Zsuzsanna - …ha ki nem mondod…

Nem baj, ha ki nem mondod, nem számít,

csak igaz legyen érintésed…

s ha őszintén teszel velem bármit,

értelmét sorsomba bevésed.

 

Szavak nélküli vallomásodat

visszhangozza halk sóhajtásom…

s a rezdüléstől kihunyó tudat

elvitorláz` egy pillantáson.

Szoby Zsolt - Vágykeringgő

Ébenszín fátylát lebbentve jött az éj,

átölelve óvón törékeny álmunk:

ne ábránd legyen csak ébredő vágyunk,

hisz széttörhet, mint lakatlan csigahéj.

Igézete szemed tükrén szállt felém,

s az alvó rét ezüst-füvén kélt táncra

szerelmünk lüktető, lágy dallamára,

hogy örökkön éljen e pisla remény.

Víg kacajod dalát nem zengik hárfák,

s érted tárt kezem kalodába zárják

emlékek szőttesén fércelt holnapok,

hol lelkem magánytól őrlődve vacog;

ám szelíd tölgyesek még őrzik talán

csókod – mely álomszép, messzi tűnt talány…