Csordás Barbara - Találkozás

Sziklaváros kövein sietve kopog a mámor,
jöttömre dobban-e szíved is oly szaporán, százszor?

Lent a lankákon az alkony didergett velem, csak sírt,

gondolod-e, hogy rozé csókolta ajkamra a pírt?

S e kerge széltől, mely hajamon suhan át, megtudnád,
idézi-e illatom a provanszi levendulát?

…

Emlékszel-e, napfény cirógatta összefont árnyunk,
szemünk édes éjbe révedt s lelkünk csendjében jártunk.

Csordás Barbara - Néztelek

Néztelek. A hajnal éppúgy reszketett,
ahogy aléltan omlott karjaimba
az alkony koszorúzta lázas tested,
s néztelek, csókod ajkamon tapintva.

Fekete hajadba selymet font az éj,
csönddé szelídítve szűrte át hangom,
és álmod köpenyébe fogództam én,
hogy a képzelet tiszta tükrén hagyjon.

Igézve bámultam pilláid lombját;
Néztelek. S mély, zuhogó hévvel tárult
sírom öble, s benned haltam ily korán.

Jó volt élni e pillanat markában,
melyre bús zenével bilincsed kattant.
Néztelek. S nem volt földi élet. Szálltam.