Pásztor Attila - Hó és jég

Nap símul zord bérctetőkre,

hómezőket hímezőkre.
Ág moccan – friss csönd az erdő,
harkály szól, sapkás kereplő.

Szél – csitulva hópihékkel,

kört ír, s varázsvesszejével
jégre – tünde-könnyű kéz,
kristályfény forgót igéz.

Lenn szoknyás fák ingó karja
vékony páncéllal takarva
parton széncinkét hintáztat,
szárnya kél sok-sok pisztrángnak.

Láthatatlan, font kötéllel
akarat ví – eltökélttel,
s hajtja mind’ az ősi álom,
szökni! – fel a napsugáron…

Rab tör így, ha kap istrángból
eleget s szelleme lángol,
s tudja, míg sorsát tanulja,
vissza hullhat újra s újra.

Napba tér, ki jóssá bölcsül,
s szív-mélyén a fény meg csönd ül,
s az Eget fent s lent csodálva
szeretni lesz minden vágya.

Szeretni… holló fehéren,
csepp lenni egy csöpp tenyéren,
olvadni halk nevetésben
s hány… mennyei ölelésben!

Szöszhajával szökken a szél,
fátylat bont – már lanyhul a tél,
s forrás mentén, mint a tóban –
kék csillan két szarvas nyomban.

2012. október 10.