Kutattalak Téged.
Mennyi ösvényt eltapostam!
Zsákutcákból kijutottam!
S nem leltelek. Évek
szálltak fejem felett.
Hittem szép mosolynak, szónak.
Balgán tűrtem, ám a csónak
révbe nem érkezett
mégsem. Feladtam már,
nem mozdultam. Gránit kövek
nem porladtak ködből jövet
cipőm alatt, csak sár
tapadt rá. Rút kolonc,
melyet szült útjaim pora.
S most lehull, mint a kaloda
zárja. Szívem bolond
óhaja hajt. Vágyok
virág szirmok közé lesni,
felhők alatt megpihenni.
Még ma rátalálok,
tudom. Aki ölel -
íme: megérkezett! Remény
nélkül élhet ember? Nem! Én
kerestem s Ő jött el…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése