Pásztor Attila - A békakirály

A békák csak veszekedtek a hűs tóban, s berekedtek.
Küldtek messze oroszlánért, ő-felséges tanácsáért,
szánjon királyt vízi-népnek – szavát tartsa a hitének!
S az oroszlán bölcsessége – ragyogóbb nap, mint sörénye –
vízbe hajított egy tuskót, amin lusta gyíkja kuksolt…

Békasereg nagyobb fele alábukott volna vele,
ám a tuskó ringatózva csendességet vont a tóra…
Körbeúszták, úgy figyelték, s hogy mit szólal, egyre lesték.
De felhágtak rá a bátrak, s üzentek az oroszlánnak:
„Adjon királyt, eszesebbet!”- akire felbrekeghetnek!

Az oroszlán bosszankodva, hisz inni kész’ a folyóra -,
nagyot bődül: „Békasereg, ajándékon mért kesereg!”
S oda ért, hol fölpislogva sütkérezett egy angolna
zöld kövén a sekély partnak, ahol fészket nem zavarhat.
„Akarsz-e, mondd, ünnepelni, s békák közt új király lenni?” –
szólt sörényét lobogtatva, s hogy mely út visz a tópartra
mutatta bojtos farkával s pár célzott szemvillanással.
A kígyó sem tétovázott, nádsóhaj közt vitorlázott,
s a békákat szépen sorba magához bolondította
kígyónyelv ékességével s ravasz, álnok türelmével.
Még a legyet is becsapta, s a békákat mind felfalta!

Soha sem volt ily jó dolga, nem vágyott vissza folyókba…
A tuskóval kiegyeztek, s azóta békákra lesnek.
            (… Mesém tűnik hitelesnek…)

2013. április 7.