Pásztor Attila - Pengefény
in memoriam Archimedes

Szicília koszorúzta Etnán derengés simul ma.
Hajnal kúszik hegykúp fölé – ködöt vonva lába köré.
Lopva alszik Syracusa, álmát a szél messze fújta,
romokban pompás városom szenved – nincs benne vánkosom,
illatfürdőm, „Heurékám!”… Oda mind. De ódon villám
őrzöm parti padlat megett – szikla véd utat s rejteket.
… Csendesek még a táborok, lelkem fáradtan tántorog:
két esztendő ostromain át gyülemlett bennem a kín.
Süllyesztettünk hajót s hadat, egy helyébe kettő akadt,
s vér, korom lepett kikötőt, amíg bírtuk a túlerőt.
De a párkák így szóltak, ím: „Hellén nem győzhet rómain!”
Most vak éjjel fosztogatnak, falhoz sikolyok tapadnak,
mit számít, ha gyermek, asszony – katona kell, hogy mulasson!
Embernél különb az állat, egymásra ők nem vadásznak,
mint e had – sáska-légió! Nem Tróját, mindent felfaló!
 

S lám, valami szent nyugalom szállt rám reggeli utamon.
Szellőkben jár ily illatár, egekbe ami visszaszáll.
… Tán a halál így közelít, elveszt s aztán mennybe repít.
Ifjabb volnék! A sok hellén lelkébe magam lehelném
hős Napunk, bölcsőnk erejét, lángpajzsát és tűzszekerét!
De a korom kiszabva rég, csontomon rág hetvenöt év:
Zeusz, ha akar, kiterít – mért is bánná meg tetteit…
 
Köreimet úgy rajzoltam, amint írva csillagokban.
Óramű lett, fogaskerék. A hét bolygó kering, miképp
kapcsolódnak égi pályák, amit szabad szem s tudat lát.
Titkot fejtek lám, beszédest. Tán egyszer majd ArcHímÉdest
emlegeti az utókor – nem először, sem utolszor –,
metrumot hogy szűzi porban fejtettem ki és számokban.
… Csapat tart felém a parton, mellvértjükön és a kardon
vér csillan a tenger-csöndben. Angyal suhan át fölöttem.
Szemükben zűr, tüzes hályog: Rómát védelmezni bárhogy.
Élet s halál?... Bármi áron: uralkodni a világon!
 
Felállok s megállnak hárman. Angyal készíti a szárnyam,
s harangot kongat legbelül… Egy a hátam mögé kerül.
„Ne zavard, szférákat rajzol! – hallom, ahogy az angyal szól.
‒ Tisztelj kort és bölcsességet, fékezd erőd, vad elmédet!” 
Én is szólok, mért tapodják Napom körét, Vénusz dombját,
s harag villan, fagy-pengefény – eret vág rajtam könnyedén.
Testem zuhan, szívem szakad… Váratlan’ várt e pillanat.
Lebegek. Nincs hang se korlát. Látom, tőre markolatját
tógámba törli az álnok… Fogam közt még vér szivárog.

2013. november 15.