Pásztor Attila - Szellő, hogyha…

József Attila nyomán

Szellő, hogyha volnék,

megcirógatnálak,

szoknyádat libbentvén

suhannék utánad…

Majd mint tünde napfény

csókolnám a vállad,

szárítgatnám arcod,

mikor könnybe lábad.

Felhő, hogyha volnék,

rád adnám subámat,

tarlókat áztatnék,

ne törjék’ a lábad,

aztán forrás lennék…

megitatgatnálak,

sebeid kimosnám,

tisztuljon a bánat.

Bánatod, ha lennék,

én vetném az ágyat,

sűrű könny-függönnyel

félnélek s óvnálak,

s hajnalra madárfütty

volnék – és a szárnyad,

tavaszi virággal

megvigasztalnálak.

Csillag, hogyha volnék,

meg nem ríkatnálak,

szemedtől ragyogni

tanulnék csodákat,

s lehetnék téli szél,

rajza jégvirágnak,

tó jegén ujjongva

lökném fakutyádat.

Parázs is lehetnék,

fűthetném szobádat,

orcádat derítvén

éjfélbe vonnálak,

aztán mint édes tej

csurrannék ajkadon,

s cseppenként csorgó nyál,

álmodnék ujjadon.

Álmodnánk hegyekről,

felettük repülnénk,

cédrusok ágain

égszínt hegedülnénk,

s reggel mint pillangó

kézfejedre szállnék,

s egy szem pillantásod…

az volna ajándék.

2012. december 3.