átölelve óvón törékeny álmunk:
ne ábránd legyen csak ébredő vágyunk,
hisz széttörhet, mint lakatlan csigahéj.
Igézete szemed tükrén szállt felém,
s az alvó rét ezüst-füvén kélt táncra
szerelmünk lüktető, lágy dallamára,
hogy örökkön éljen e pisla remény.
Víg kacajod dalát nem zengik hárfák,
s érted tárt kezem kalodába zárják
emlékek szőttesén fércelt holnapok,
hol lelkem magánytól őrlődve vacog;
ám szelíd tölgyesek még őrzik talán
csókod – mely álomszép, messzi tűnt talány…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése