2016. február 11., csütörtök

Szoby Zsolt - Vágykeringgő



Ébenszín fátylát lebbentve jött az éj,
átölelve óvón törékeny álmunk:
ne ábránd legyen csak ébredő vágyunk,
hisz széttörhet, mint lakatlan csigahéj.

Igézete szemed tükrén szállt felém,
s az alvó rét ezüst-füvén kélt táncra
szerelmünk lüktető, lágy dallamára,
hogy örökkön éljen e pisla remény.

Víg kacajod dalát nem zengik hárfák,
s érted tárt kezem kalodába zárják
emlékek szőttesén fércelt holnapok,

hol lelkem magánytól őrlődve vacog;
ám szelíd tölgyesek még őrzik talán
csókod mely álomszép, messzi tűnt talány…
Megjegyzés küldése