Pásztor Attila - Délibáb keresztjén

apokrif jelenés

Izzik a Nap heve, vakít a merő ég,
Cirruszok szakállát cibálja a hőség.
Hómezők suvadnak, gleccsernyi part szakad,
Égövi törvények robajjal omlanak.
Senyved a dombtetők kövicses tarackja,
Zörgő, rongy szőnyegét nyírfa búcsúztatja,
Süvöltők tátogó torkában nő a félsz,
Elárvult kasokban ikrásult kő a méz.
Kiszáradt mocsarak láp-erén csillogás –
Itt-ott csak tenyérnyi, madárnyi villanás.
Halódó gázlókra verődnek keszegek –
Ultrahang-kiáltó, ezüstbe vont szegek.
Bozótok ágboga, ahol ma lángra gyúl,
Lángszoknyák függönye sziklákig tornyosul,
S hol fészket fojtogat tűzkígyók falkája,
Füstködből szélfarkas támad a hegyláncra.
Földműves? Kapálna – szikrázó földeken…
Kaszához sem búza, sem árpa nem terem.
Levél közt aszalt meggy, borsó a cseresznye –
Megfeszült erekből lúg csorog szemekbe.
Borjú a határban bőgve néz anyjára,
Lábain fekélyek halálos kovásza.
Köröttük felpüffedt, kimeredt lódögök,
Sáskaraj-zsongásban veszett kór lődörög.

Don QuiJóte léptet délibáb keresztjén.
Patkói hűlt nyomát hasztalan keresném:
Holtakat búcsúztat – légies árnyalak…
Imából, fohászból ad rájuk szárnyakat.

Vakít a Nap heve, cserzősav a hőség,
Kering a rémület, porban a dicsőség.
Útszélen jegenyék – fohásszal kidőltek:
Lángoszlop zabált fel pacsirtás mezőket.
Üszök közt birkanyáj – ég vizét kutatja,
Gyapjával bőrét is vedlené a racka.
Áldás a harmatvíz, hűs öl a virradat…
Képernyőn villódzó jelszavak hullanak:
Vándorló dűnékre kiszabott negyven év –
Ízráél haragja hullámzik szerteszét:
Féktelen bosszúvágy – feledve irgalom –
Renget földrészeket, nem zörget ablakon.
Zsoldosok mecsetet, kápolnát gyújtanak,
Sirámtól röhög az acél- és vaskalap.
Mindegy a sisakszín, gyilkos a lelkület.
Bárkire golyó vár, nincs már könyörület.
Magát is robbantva nő föl egy nemzedék,
Ahol az aszfaltba ragad a lánckerék,
S vérfertő vezette „urak” rém-terheit
szenvedjük tiltván a vallások szentjeit.

Sivatag, gépkonvoj… Lovagok keresztje
Vöröslik messzire homokba temetve,
Megkövült Lét-elem: dekódolt tény-adat.
Hatalmat sodor a menekült-áradat.
Hánykódó bárkákon virrasztó asszonyok,
Hullámsírt szegelnek éjben a csillagok.
Hallgat a média – népeket irtanak.
Hiszik, az Embernek írmagja sem marad.

Don QuiJóte léptet délibáb keresztjén,
Lova most vízen jár habokat követvén…
Látva lát mélységet s poklot, mi leláncol!
Meddig e háború, hol késik a Pásztor?

Áll a Golf áramlat, posványul a tenger,
Két pólus vándorol, kibillent a tengely.
Dől a Föld sarkából, változnak orbitok,
Planéták ütköznek és meteoritok.
Vulkáni kürtőkbe szállnak az angyalok,
Ahol a föld mordul, törnek az ablakok.
Futnak a patkányok, készül a körmenet:
Széltölcsér trombitál, félelemes förgeteg.

Don QuiJóte vágtat délibáb keresztjén,
Ellene városon pestis és karantén,
Injektált vírusok, sebész-ionsugár
Rövidít életet, arat a kínhalál.

Bőr alatt Fenevad microchip bélyege,
Szó s a Hit mit sem ér, sem gyermek élete.
Veszett kor rablói, démonok ugatnak,
Igazat sem tűrnek kutyái Nyugatnak.
Kulisszán tervezett mátrix a tőzsdekrach,
Vigyorra merevít pókszívű arcokat,
Ideghúrt szaggatva vihog pár múmia:
„A program módosult!” … Bolydul a kúria,
S trezorba süllyesztett arany-milliárdok
Hagynak el örökre teremtett világot.
Pszichénket tompítják antenna rendszerek,
Majmokká lesznek a bélpoklos emberek.

Tüdőben nehézfém sebzi az ér falát,
Vért köp, ki fényt ha lát s nem tagad Merkabát.
Repülők szórják a gyilkoló permetet,
Tűnjenek a bölcsek és a bölcs nemzetek.

Don QuiJóte vágtat délibáb keresztjén,
Legmagosb csúcsra ér kerek egy földtekén.
Látva lát Ködön át, Időn át hirtelen…
Rémségek trónolnak szürkülő szirteken.

Bak-Elit uralma föld-mélyen ma készül,
Posztjain megannyi félbolond pribék ül.
Lucifert imádván azt hiszik, Istenek:
Kezük közt korcsosul millió kisgyerek.
Állatot formál a reflex- és agykontroll,
Csecsemők reszketnek – választva anyjuktól.
Nevel a büntetés, feszültség-ketrecek,

Infrahang-sokkolás, higanygőz-rettenet.
Korty vízért reggel, ha nem Uruk éltetik,
Lázadót kiáltnak, s büntetlen’ ölhetik.
Az esti zsolozsma: vonalkód, számadat,
Az Őrzők csontlelke kőnél is szárazabb.
Pengeszáj-fegyelem: szép új dimenzió,
Hol a vér kiontott, vörös szuszpenzió.

„Hanyadik pecsét ez, én Uram, Teremtőm?
Mi végre szenvedünk tehozzád igyekvőn?
Mi vég e Rendelés, szabad Sors, Akarat,
Amiből tanul, ki hajlandó Ég alatt
Tévelygve idelenn, anyagba szállottan…
Mit ér madár-lelkünk? Nem szállhat áldottan?
Mit ér, ha tetemek legjaván keselyűk
Trónolnak s darazsak rajzanak mindenütt?
Dögtavak bűze száll, tépve az agyvelőt!
Hemzsegő kukacok mért szőnek szemfedőt?
Mit érnek föld alatt túlélő bázisok,
Amíg a föld felett pusztulnak városok,
S markolók hányják a hullákat halomba…
Plazmával égetik, nincs szükség vagonra!
 … Szeretnék szolgálni hitetlent hitemmel,
 Éggel eggyé válni, egy lenni Istennel.
 Fogadj új Fiaddá Jézus fény-keresztjén,
 S legyen új Pegazus hóka Rosinantém!” –

Don QuiJóte térdel sivatag homokján,
Angyalok suhannak, illatuk borostyán,
S Dicsőség száll alá – ragyogóbb, mint a Nap…
Szózat szól s kérésre sziklákból víz fakad.

Földkéreg sarkain az oszlop megremeg,
Pillanat süllyeszt el ó-kontinenseket,
Arkangyal parancsol mélység és tűz fölött,
Hegyhátak hasadnak, kőzetár hömpölyög.
Fanfárok hangjával fellegek ütköznek –
Istenes lelkeknek gyógyír ez üdvözlet,
Menny-ajtó kitárul, s felhő-kar imáján
Szelídült ívet húz hétszer a szivárvány.

Don QuiJóte pattan Pegazus-nyeregbe,
Cseppre csepp gyűrűzik aszályt elfeledve.
… Mammon dőlt föld alá, maradt a Víz az Úr –
Krisztusok szelleme, pillére sem lazul.

„Megváltónk, bízva bízz!... Miénk a küzdelem!
Szabadon szeretünk szeretni s bűntelen.
S ha mégis vét kezünk, van kegy és irgalom,
Kéz, ami áldást oszt Ég’ s Földi tájakon.

Szabadság, szerelem, teremtő akarat
Viruljon, s teremtsen aranylóbb korokat!
Új világ? Legyen Rend, becsület, emberség,
Megbölcsült uralom, s nyugalmas csendesség.”

2013. október 8.